„Sanctum”: A túlélés pszichológiája

Néhány évvel ezelőtt, miközben búvárkodtam a hideg és zavaros vizekben, egy körülménybe ütköztem amire felkészültem és mégsem képzeltem, jogos lehetőség volt: a légzőkészülékem nem sikerült. Többszöri korrekciós kísérlet után megtettem azt az egy dolgot, amit soha nem szabad ebben a helyzetben – pánikba estem, és megpróbáltam a felszínre úszni.

Épp amikor felemeltem magam, éreztem, hogy egy határozott szorítás a karomon megállított az emelkedésben. Egy búvármester jött oda, hogy megakadályozzon, hogy veszélyesen gyors emelkedést hajtsak végre, vagy hogy levegőt vegyen egy tüdőnyi vizet.

Kényszerített, hogy ránézzek, és a kívánt ütemben mászkáljak, és lélegezzek vele haverkodni, hogy ezt megtehessem.

Olyan volt, amilyennek egy búvármesternek lennie kell – nyugodt, magabiztos, rendíthetetlen a könyörtelenig abban a tekintetben, amit helyesnek és biztonságosnak ismer. Szintén gabonával táplált, a fokozatú, A-lyukú volt. Durva volt, durva és arrogáns, de ez az A-lyuk éppen megakadályozott abban, hogy valami hihetetlenül ostobaságot és veszélyeset csináljak.

Olyan ember volt, mint Richard Roxburgh színész karaktere, Frank a 3D víz alatti, barlangi búvár thrillerben. Szentély. Karakterének leírása során Roxburgh a következőket mondja:

Frank jellemző azokra a srácokra, akik ezt csinálják. Szinte katonai tulajdonság van bennük, acélos minőség. Ez megköveteli a zen önfegyelmet, és azt a képességet is, amit Franknek látunk, hogy gyakorlatiasságot engedjen a valóság a feltételek diktálják a dolgokat – tehát ha valaki le akar nyomni téged, akkor engedned kell neki megy.

A fent említett „cucc”, amelyre Roxburgh utal, az egyik legveszélyesebb szabadidős tevékenység, amivel az ember foglalkozhat: a barlangi búvárkodás. A barlangi búvárok speciális búvárfelszerelést használnak a legalább részben víz alatti barlangrendszerek felfedezésére. A korlátozások, a speciális felszerelések és az ismeretlen elem különösen veszélyes tevékenységgé teszik ezt.

Szentély, a film azon a tapasztalaton alapul, amelyet Andrew Wight producer/társíró egy barlangi búvárexpedíciót vezetett Ausztráliában, amikor, ahogy elmagyarázza, „Az utolsó napon vihar árasztotta el a bejáratot, és tizenöten a föld alatt rekedtünk. Majdnem két napba telt, mire mindenkit kiszabadítottam, engem is beleértve. Tehát ezeknek az eseményeknek a folyamata, és az, hogy valóban a halál arcába bámultam, és mindenki hogyan reagált, inspirálta a „szentély” történetét.”

Vessen egy pillantást az alábbi kulisszák mögé, amelyben Wight leírja gyötrelmes megpróbáltatásait:

-

-

Wight valós tapasztalatain szerencsére mind a tizenöten élve túljutottak. A film azonban növeli a tétet mind a dráma kedvéért, mind pedig azért, hogy átadja az élet igazi törékenységének érzését. A realitásérzéknek megfelelően James Cameron executive producer biztosítja a nézőket erről „Minden, amit látsz (a filmben) megtörtént valakivel, valahol, (bár) nem mindenki ugyanabban az expedícióban.”

Cameron számára nem ismeretlen mindkét nagy kockázatú kalandozás (ő és Wight számos mélytengeri expedíciót végzett együtt, többek között a Titanic és a Bismarck hajóroncsok feltárása) és a borítéktolás, és két dolgot akart elérni az alkotással nak,-nek Szentély:Egy, annak szemléltetésére, hogy lehet hatékonyan és ésszerű költségvetéssel 3D-t készíteni; és kettő, felfedezni "A túlélés pszichológiája".

Hogyan reagálunk egy élet- vagy halálhelyzetben, mit tennénk, és mit mondanak a válaszaink arról, hogy kik vagyunk emberekként?

Alice Parkinson színésznő szerint, aki Victoria karakterét alakítja, aki folyamatosan meggondolatlan döntéseket hoz a filmben: „gyakran amit mi gondol megtennénk, nem feltétlenül az, amit tennénk... mindenféle döntés megszületik a stresszes helyzetekben.”

A filmről a sajtónak nyilatkozva Cameron hangsúlyozta, hogy a film készítői:

Szeretett volna belemenni abba a dologba, ami az emberekben megtörténik, ahol alkalmazkodniuk kell egy olyan helyzethez, ahol teljesen reménytelennek tűnik. Vannak, akik képesek megtenni ezt a kiigazítást, mások nem, vannak, akik hősiesebbekké válnak, mint azt elképzelték volna maguknak, míg mások, akiket te gondol mivel a vezetők meglehetősen gyávák lehetnek, vagy felrobbanhatnak. Mindenki másképp reagál. És úgy gondolom, hogy egy ilyen film vonzereje a közönség számára általában az, hogy teszteljék magukat a körülmények között filmezni és gondolkodni: 'Hú, mit tennék, ha ilyen helyzetben lennék, alig kapok levegőt, ha ezt nézem, nem is beszélve arról, hogy valójában csinálom azt. Ilyen sokáig visszatarthatom a lélegzetem? Szerintem ezért vannak rémálmaink. Az agyunk szimulációkat futtat, hogy veszélybe sodorjon minket – hogy meglássuk, mit fogunk tenni. Vagy hogy hozzászoktassunk ahhoz a gondolathoz, hogy valami rossz történhet.

A búvárkodás közbeni, lélegzetelállító klausztrofóbiám rövid pillanatát követően több napon át rémálmaim voltak. Az álmok valószínűleg kísérletek voltak a tudatalattim részéről, hogy megbékéljen az érzésével tehetetlenség, amely a fizikai csapdába esés velejárója, és a sajátjával való szembenézés korlátozások.

Minden álom szembesített egy másik lehetséges eredménnyel, a félelmem egy másik aspektusával, és belső életem másik oldala, a természetem, ami talán a legnagyobb kihívás szembesülni.

Változó forgatókönyvek kaleidoszkópja volt. Némelyikben egyedül maradtam, képtelen voltam lélegezni, messze a felszín alatt, és nem volt más választásom, mint egy olyan külső felé rohanni, amely túl messze volt ahhoz, hogy elérjem. Alternatív megoldásként szó szerint meg vagyok kötve, mintha valami visszatartana, és arra kényszerítene, hogy mozdulatlan maradjak, elmerülve a saját félelmemben.

Ezen látomások mindegyike kísérlet volt arra, hogy elmém megadja magát – hogy megbékéljek azzal a valósággal, hogy behódolok valami nálam nagyobbnak, ahogy végül mindannyian meg fogjuk tenni.

--

James Bond mellékszereplők alakítása Bondhoz 26